Marcsákné elmélyülten mormogta maga elé a betûket, a keresztrejtvény olyannyira lefoglalta, hogy nem volt ideje törõdni a külvilággal. Vali nemrég ment át a bölcsészkarra, valami papírokat intézni, de õ nem tudta volna megmondani, milyen rég történt ez, vagy akár azt, hogy hány óra van most pontosan. Inkább csak élvezte a nyári szabadságolások adta lehetõséget, hogy újkeletû hobbijával foglalatoskodhassék. Ilyenkor, a nyári hónapokban elõfordult, hogy nem hogy a fõnökség, de senki sem lézengett napközben itt, az Õstörténeti Tanszék épületében, csupán az ebéd idejére szabadult be ide néhány lélek, és õk is csak az ideiglenesen idehelyezett ebédlõ miatt. De most ez sem érdekes! Még a nemrég a tûzhelyre helyezett (õs?)leves sem jutott eszébe, mely kitartóan melegedett a nyomásálló fazékban. Férfinév, négy betû, és „l” a vége. Mi lehet ez?

- Ilonka, itt vagy? Nem? – szakította félbe elmélkedését egy nõi hang. Vali volt az. Már itt lenne? Még csak az elõbb ment el.
- Itt vagyok! Mi van már? – válaszolta ingerülten, az utolsó szótagot affektáltan elnyújtva, mint amikor valami nagyon fontos tevékenység közepette zavarják meg az embert. Nem szerette, ha valamiben is félbeszakítják. Ez a munkahely pedig arról volt híres, hogy nem engedték kibontakozni a tehetségeket: itt nem volt helye semmiféle egyénieskedésnek – mindenki csak annyit tett és tehetett, amennyi a dolga volt. Mint ahogy egy konyhán ez rendjén is van állítólag. Marcsákné ezt nem szerette, egész kicsi kora óta lázongott, ha akarata ellenére rákényszerítettek valamit. Sietve dugta be a rejtvényújságot az egyik nagy, üres kondér alá, majd feltápászkodva a ceruzát köpenye zsebébe csúsztatta. – Mi ilyen sürgõs? Már vissza is értél?
- Mindjárt jönnek az ebédlõbe. Kész van már a leves?
- A leves…! – csapott a homlokára Marcsákné, mint akinek a szemeirõl épp most hullt le a hályog. – Az Õsleves! – tette hozzá ügybuzgón, majd a tûzhelyhez rohant. Sebtében egy konyharuhát találomra megfogott, majd vigyázva, nehogy megégesse magát, a nyomásálló fazekat lerántotta a tûzrõl. Eredetileg úgy szánta a mozdulatot, hogy a tûzhely melletti elõkészítõ asztalon legyen a vége, ám a lendület még nem fogyott el, és az edény, benne az Õslevessel tovább gördült. Mivel nem volt felület, amely megtartaná, a szabadesés lehetõsége merült fel – alternatíva nélkül.

Kínosan múltak a század- és ezredmásodpercek, ám a forrongó Õsleves nemhogy nem lassult volna, de egyre gyorsuló tempóban közeledett a padló felé. Amikor megérkezett, akkor pedig a nyomás elviselhetetlenné vált. Az edény engedett, az Õstojásból pedig elszabadult az Õsleves, egy Õsrobbanással hozva létre egy egyre táguló Univerzumot, számtalan galaxissal, sötét anyaggal, ködök és felhõk miriádjaival tarkítva az amúgy szegényes látványú Nagy Semmit.

Még máig is tágul, ha abba nem hagyta...