Pici szerelmem megtalált,
Igen 3 hónapja RÁD talált.
Cirogat a tekinteted ha rám nézel,
Igazi szerelem ez -úgy érzem!
Szerencsés vagyok,hisz szerethetlek,s Te engem szeretsz,
Zihál,üvölt a lelkem ha nem vagy velem.
Egyetlenem,érezd mennyire szeretlek,
Remeg kezem s lábam ha Téged várlak,
Ez mit Irántad érzek,mi a
Lelkembe bele égett,Kedvesem Te vagy a végzet.
Megfogtad a kezem s melegít a leleked.
Ezerszer kiabálnám a nagy világba,h mindenki hallja,mindenki átélje a boldogságom,
Mennyire szeretlek,Te vagy a mindenem.
Neked köszönhetem a Fényt az életemben,
Ezt hoztad nekem,igen kigyúlt a Fény mióta veled lehetek.
Köszönöm,h szerethetlek,köszönöm,h vagy nekem!!!
Boldog volt a nap mely rájuk mosolygott. Mert ritkán látott olyan szépet, és olyan jót. A tiszta szerelem mintája volt az övék, ami csak egyszer adódik s mindkettőjükben már régóta élt.
Kettőjüknek már más volt a világ, s boldogságukban már nem is kellett más.
Úgy szorították egymást, mint alvó kisgyerek, ki a párnájától várja a sötét éjben a védelmet. Átalagos nap volt, átlagos, mint a többi, a fiú este dolgozni indult, s a lány várta reggel hazajönni. Este lefeküdt s magára húzta a takarót. Behunyta szemét, s a párjára gondolt. Beleborzongott abba, hogy mi lehet vele, hisz minden percben szeretné, ha vele lehetne.
Lassan elnyomta az álom, de rémképek gyötörték, magát látta elmerülni, s a víz csak úgy tornyosult egyre fölé. Kapálódzott, ahogy tudod, de nemhogy feljebb, egyre csak lejjebb sodródott. Kinyújtotta kezét, de nem volt senki, aki megfogja, s kimelegedve ébredt, zihálva, a levegőt kapkodott. Az órára pillantott látta a percet, s arra gondolta szerelmével most vajon mi lehet. Akarta volna, hogy most mellette legyen, hogy rémálmából ébredve, az Ő karjai közt újra álomba szenderedjen. Hajnalodott, s a madarak is dalolni kezdtek, s a lány úgy döntött elébe megy a kedvesnek. Tudta jól az utat merről kell várnia. Hisz már sok éve azt az utat járhatja. Felöltözött, s rendbe szedte magát, majd az ajtóhoz indult, s bezárta maga után. A levegő friss volt, mint azon a reggel, amikor először ébredt a fiú mellet, s tudta, hogy most már egész életében ez kell. Elindult az úton, s vitte őt a szíve, nem nézett senkire, csak a távolban közeledő fiút figyelte. A másik oldalon volt, valamiért most az ellenkező oldalon jött haza, de amikor meglátta a lányt, meggyorsította lépteit, hogy minél előbb a karjai közt tudhassa. A lány is alig várta már, hisz rémálma még mindig fejében él, s érezte, hogy ott legbelül valamitől most nagyon fél. A fiú intett, hogy átmegy, várja meg, s a vakító naptól megvilágítva az úttestre lépett. De bár ne tette, volna, bár azon a reggelen is a megszokott utat választja. A nap elvakította a vezetőt, s már csak a szörnyű csattanás, ami a csendben utat tör. Majd egy sikítás a lánytól, s néhány fékcsikorgás. Ez volt a reggel első zenéje, ami a városban szerterohant. Odaszaladt a lány, ahol a fiú feküdt, s látta amint annak szeméből egy forró vércsepp az arcára gördül. Tehetetlenül ült mellette, s segítséget kérve egyre csak a fiú nevét üvöltötte. Majd lassan jött a mentő, de nem tudott mit tenni, s már a fekete kocsit kellett hívni.
<FONT> Nem volt aznap hang, melyet a lány mondott, csak az eget kérte, adja vissza újra ezt a napot. Hagy fékezze meg, hagy legyen máshogy, hogy soha ne kellejen látnia, amit ma látott. De az ég fekete volt s hajthatatlan, a csendes estében, már csak egy lélek volt nyughatatlan.
Kereste az okot, kereste a vádat, hisz valakit vádolnia kellett, mert önmagában felfogni ezt leírhatatlan. Csak nézett maga elé, s nem értett semmit. Most vesztette el mindenét, amitől értelmet nyert az a szó, hogy lét. Napokkal utána is csak árnyéka volt önmagának. Feküdt a szobában, s csak a hold tudta, hogy miket zokogott el a sötét éjszakának. Amikor elhagyta minden remény, s szüntelennek látszik minden fájdalom. Amikor nincs senki, aki enyhítené, hogy ne fájjon. Lassan teltek a következő napok, a lány a temetés után is csak a sír mellett zokogott.
Majd egy nap úgy döntött, nem élhet így tovább, s majd ő gondoskodik róla, hogy újra lássa élete párját. Zaklatott volt, s ködös volt a feje, amikor a pengét a borotvából az ereibe mélyesztette. Hófehér kezén végigfolyt a vörös fájdalom, s ő tudta most már nem lehet hogy megálljon. Majd hirtelen megcsörrent a telefon, de neki már csak arra volt ereje, hogy a kagylót lelökje. A hívott fél tudta hogy baj van, s ahogy tudott, mindent otthagyva odarohant.
Az ajtó nem volt bezárva, így könnyen bejutott rakta, majd meglátta a lányt, a földön feküdve, vértől áztatva. Nevén szólított, de a lány nem felelet, mert már úton volt hogy a szerelmével legyen. Véres karja ernyedten hullott le a padlóra, a kilehelte lelkét az anyja karjaiban.
Fel akart repülni, fel egészen a mennyekbe, hisz tudta szerelme ott várja, hogy kezét újra a kezébe tegye. De a kapu nem nyílt ki előtte, s ő nem léphetett át az örök fénybe. Lefelé nyomták egészen a pokolig, de ott azt mondták, nem maradhat, hisz oda sem tartozik. Megölte ugyan magát, de nemcsak magával végzett, mert nem tudta, hogy a szíve alatt egy életet már létezett. Ez lett volna a végzete, amiért érdemes lett volna tovább élnie. Szerelmük egyetlen gyümölcse, akinek védelme egyedül az ő üdvössége. De tudatlanul is gyilkos lett belőle. Akinek most így kell fizetnie. Nem érheti el egyetlen szerelmét, s visszasírja, hogy eldobta egyetlen ingyen kapott életét. A két hely között lebeg, valahol a képzelet határát, s kívánja, testetlen lélekként egy másik halált, a szebb halált kívánja!!!!
|