Ébredés

Kopár, kihalt sivatag egére,
rég várt áldásos felleg érkezett.
A sokszor kínzott, szomjazó földre,
éltető cseppjeivel hozott életet.

A szunnyadva nélkülöző magvak,
végre tehetik az mit akarnak.
Az átázott föld minden repedése,
élettel, gyönyörrel telik meg végre.

Feledett, régi érzések törnek föl
, a lágy gyepen, virágok szirmai közt.
Az élet ködös, fekete-fehér képe,
a boldogság színeitől csillog végre.

Nincs szó mi leírja az örömöt,
nincs kép mi szebb színeket mutat,
a legszebb dal is csak üres zaj,
minden kedves szó álnokul megcsal.

Így hát felesleges minden szó,
csak átadom szívem a vágynak,
magányos lelkem a boldogságnak,
és csak bízok egy szebb világban.

Csodálatos élet

Lassan válik nyomasztóvá e földi lét,
az élet más mit róla egy gyermek vél.

Csak álom az a határtalan szabadság,
s nem jő el az az végtelen boldogság.

Csak a robot van míg a gyenge test bírja,
s a sok gyötrelem csak a régi sebeket szaggatja.

S ha a lélek nem talál semmit mi éltet,
csak várja a megváltást mi el nem jöhet.

Csodálja a sziklát, mi ellenáll mindennek,
de mégis bomlasszák az apró esőcseppek.

Csodálja az erős fát, ki a magasba törhet,
s mégis egy vihar hirtelen a porba dönthet.

Csodálja a magot ki a földben bátran hajthat,
s mégis egy kis fuvallat a sziklák közé fújhat.

Csodálja a folyót ki bátran a hűs tengerbe folyhat,
s mégis egy kopár sivatagban szerte szét oszolhat.

Csodálja az életet kivel megannyi boldogság járhat,
s mégis minden rémes gyötrelmet valóra válthat.

S a megváltás nem is jő, tudja jól nem jöhet,
csak ez a kopár fennsík az min az ilyen lélek élhet.

Csak nézheti néha az égig érő dicső hegyormokat,
miket ő el nem érhet, s nem is bitorolhat.

Várhatja ugyan a sors megváltó kezét,
mi közéjük emeli ezer sebtől vérző testét.

De lelke a gyötrő földbe gyökerezve marad,
s tudja a derűs égig ő soha nem hajthat.

Nem tehet már semmit csak várja a percet,
mikor összes véres lánca emésztő tűzben éghet.

hajnal ébredő...

A hajnal ébredő, halvány, selymes fénye
magányos füzet talál a messzeségben.
Fénysugár boldogságot hoz sötét éjbe,
irányt mutatva a magány erdejében.

A nap fénye egyre csak emészti árnyát,
mivel oltalmazná, kényeztetné társát,
de az élet nem tartogat néki társat,
a kietlen sík nem rejteget csodákat.

De van még olyan magányos lélek,
ki útján a végtelen pusztába téved.
Ő talán keresi az éltető árnyat,

s talán végre ő mégis rátalál
az oltalmazó árnyra, mi csak őrá vár;
és beteljesít két reménytelen vágyat.

Az ég lángoló szekere...

Az ég lángoló szekere már rég más égi tájon jár,
két szempár az égen már csak apró gyöngyöket lát.

Friss, lágy szellő borzolja sudár fák leveleit,
sodorja el a sötét est árnyaló, ködös fellegeit.

Az éji zenészek, kik csak ezért a koncertért élnek,
egész este az éhes füleknek egyre csak zenélnek.

Egy magányos, de mégis vidám arc ezüstös glóriája
hűvös meghitt fényt sugároz, szerte a mély éjszakába.

Az est sötét, de mégis meghitt s boldogságtól fényes,
hisz a két szempárt már nem a magány, a szeretet éltet.
A remény kihuny...

A remény kihuny,
a kiáltás elnémul,
a világ elsötétül,
vágyaid nyom nélkül eltűnnek.

Már nem éltet semmi.
Már nem tüzel távoli cél.
Már nem vársz megváltást.
Már nem tudod mit kell tenni.

Barátaid kihasználnak,
nem értenek, elfelednek,
eltipornak, magadra hagynak.

Már nem hajt a vágy,
hogy bizonyíts, érvényesülj.
Már nem bánt, s nem is érdekel SEMMI…
SOHA

Ülök és vagyok...
A csend rabja lettem.
Nincs itt, nincs velem,
Akit a legjobban szeretek.
Másik felem... Életem...
Egyszerűen MINDENEM.
Mert nincsen arra szó,
Ez nem kimondható...
Senki nem értheti,
Amíg át nem éli...
Nem tudhatják mit érzünk,
Nem tudják mi ég bennünk.
Rá találtam, rám talált,
Egyek lettünk,
Egy örök életen át...
Ő a BIZTOS pont,
Ő az, kit SOHA el nem hagyok.
Ez nem egyszerű barátság...
Ezt csak mi értjük.
Senki, SOHA... Ez a mi lelkünk.
Tudja mire gondolok,
Tudja, ha szomorkodok.
Tudja mi a következő szavam,
Tudja minden titkomat.
Nem kell kimondani mit érzek,
Tudja úgy is, ha csak Rá nézek.
Együtt növünk fel, együtt öregszünk.
Együtt halunk meg,
Halálunk után is egyek leszünk.
A mi lelkünk elválaszthatatlan.
Annak, ki nem érti, ez felfoghatatlan.
Tudom, hogy Ő az,
Ki SOHA nem hagy egyedül,
Rá számíthatok, ha lelkem elterül.
Nem tudom, mi ez, nem tudom, miért,
Együtt harcolunk, küzdünk a békéért.
Lelkemnek Ő a másik fele,
Fogja a kezem, még akkor is,
Ha nem vagyok Vele!
Mert nincsen arra szó,
Ez nem elmondható...
Szeretem, szeretem,
Ő a másik felem!
Hihetetlen az...
Hogy hogy lehet két lélek...
Ennyire, de ennyire egy élet?
Cica! Szeretlek és
Itt Vagy Bennt Örökre!
Ne félj, a kulccsal bezártam,
Nem törhet össze.
Ha baj van, én örökre itt vagyok,
Ha sírsz, ha nevetsz,
Én mindíg Veled vagyok!
Ölni tudnék, ölni, szídni,
Ha valaki, akkor én vagyok az,
Ki mindentől meg fog védeni.
Bármi történik,
Itt leszek, tudod,
Rám számíthatsz akkor is,
Ha mindenki elhagyott!
SOHA! SOHA! SOHA!
Nem felejtelek el,
A szívembe zártalak,
SENKI nem vehet el!!!

Elmentél...
Ülök,mint egy megkövült fadarab és fáj!
Fáj,hogy itt hagytál,
Fáj,hogy elmentél!Csend van körülöttem...
Belül üvölt mindenem,
Üres minden,nem érzékelek semmit...
Kong a világ..
Csak a neved kiáltanám
Mintha hallanád,de nem.
Elmentél....
Fáj,hogy itthagytál!!
Miért?!Miért választanak el Töled?
szememben szomorúság lángja ég...
Megint elmentél.
Itthagytál...
Fáj,keserüen éget a tudat:
Nem vagy velem!
Minden pillanatban mennék,rohannék hozzád.
Ez a barátság...
Mégis boldogit a tudat,
Hogy vagy nekem.
Te vagy az életemben a biztos pont,
Az egyetlen,
Mely soha másé nem lehet..
SZERETLEK!
Te vagy a másik felem,aki kiegészit.
Akivel semmi nem lehet rossz,
Ha csak ülünk és nézzük egymást,
Már az is mindent elmond..
Senki nem érti miért van ez,
Én sem,csak érzem..
Érzem,hogy soha nem hagyjuk el egymást.
Furcsa egy érzés,
De soha el nem cserélném!
Csodálatos és hihetetlen,
Hihetetlen,hogy vagy nekem,
Hihetelen ez az egész
Ami velem van s Veled...
senki nem értheti,
Csak aki átéli,
Átéli azt,hogy van valaki,
Aki elött önmagad vagy,s mégis szeret,
Aki sir,ha elbúcsuztok,mert menni kell,
Akivel a rossz is jobb,mert
Veled van,s fogja a kezed....!!
Nem tudom leirni,és nem is akarom.
A lényeg:
Érzed,érzem,tudod és tudom...
Ez épp elég ahhoz,hogy soha ne adjuk fel!

Az őzek

Az őzek mindig aranyosak,
A gidáik meg bájosak.
Erdőn-mezőn éldegélnek,
És vidáman legelésznek.

És ha egyszer megijednek,
Villámgyorsan elszelelnek.
Ha a vadász felbukkan,
Elbújnak a dombokban.

Ha a veszély elmúlik,
Mindegyik vad megnyugszik.
Végre újra boldog az őz,
És új kisgidát hoz az ősz.

Jön a nyár, a napsugár,
Kisgidából őzbak vál`.
Neki is utóda lészen,
Mint apjának a múlt télen.

És ez kezdődik elölről,
És így is lesz mindörökkön.
Bakok, suták és gidák,
Ez a vidám szabadság.
Van valaki,ki értelmet ad az életnek,
Egy barna hajú srás,kék...szép szemekkel
Ne nézz így kérlek,te vagy édes kicsi Kincsem
Te vagy az a barna hajú fiú,kiért érdemes élnem!

Volt életemben egy gyönyörü,felejthetetlen nap,
mikor először egész éjjel...téged ölelhetve aludhattan
Mikor másnap reggel kinyitottam szemem...
s láttam alszol mellettem édesdeden!

Bár még csak két hónap az,mit veled tölthettem,
én mégis úgy érzem,te vagy az életem értelme!
Nem tudom mi ez,mi bennem most lejátszódik
Hiszen ilyet még nem éreztem eddig

Azt mondták nekem,ez a szerelem,
Lehet hogy tényleg így van Kedvesem?
Tényleg te lennél az első szerelmem?
Az első igaz,hű kedvesem?

Mélyen legbelül… Betoppantál az életembe mily hirtelen
Eleinte uralkodott rajtam a félelem.
Nem akartalak közel engedni magamhoz,
Féltem, hogy minden érzés fájdalmat okoz.
Megbántani Téged nem volt szívem,
Hallgatni voltam sokszor kénytelen.
Magamban tartottam minden érzést,
De egyszer Te feltetted a kérdést-

Mit jelentesz nekem Te fiatal fiú?
Nem vagyok hallgatag vagy hiú.
Kimondom a választ, ha kérdezel.
Azt kívánom, hogy soha ne engedj el!
Felfedem titkom neked drága,
Nem hittem a Nagy Igaziban hosszú-hosszú időn át,
De már tudom, hogy a kezedet fognám egy életen át!!!

Utolért a szerelem

Az én szívem érte dobog,
de tudom, ez rég nem titok,
érte élek, érte halok,
érte teszek minden dolgot.

Szeretem, nem tagadom.
Nem szégyen ez, én tudom.
Utolért a szerelem,
Istenem! Most mit tegyek?

Csak úgy, egy perc alatt
történt meg az egész,
de most már örök,
tudom ezt, és kész.

Mit tegyek, de mit tegyek,
ha ő engem nem szeret?
Bár még nem kérdeztem tőle,
de azért én reménykedem.

Minden álmom róla szól rég,
Szeretem őt, és kész vagyok érte mindenre,
de félek elvesztem, csak ez jár a fejemben.

Tudom, egy este majd eljön értem,
s itt hagyunk mindent, a zajt, a várost,
és kettesben élünk majd a világon!
Újra szerelmes lettem

Már többször szerelembe estem,
s mindig csak a szavakat kerestem.

Megbotlottam, elestem,
mindig csak az igazit keresem.

A fiúba hamar beleestem,
már megint csak a képét nézegetem.

A lelke folyamatosan a szívemben,
a szeme pedig sokszor az eszemben.

Nem tudom, észrevesz-e,
vagy csak barátnak néz-e?

A választ még mindig keresem,
az a lényeg, hogy szeretem.

Remélem, nem változik sohasem az érzésem,
ha mégis, talán túlélem.

Szerelemre várva

Szívem mélyén
nagy titok!
Egy fiúra gondolok.

Szívem, lelkem
az övé, szeretem, de nincs remény. Téli hideg estén
jött a szerelem felém.

Szívem mélyén nagy titok: én csak őrá
gondolok.

Jött a tavasz, majd a nyár, s ő végre
reám talál. ÉDES FÉNYEK

Édes évek nevetve futnak felénk.
Pólyába csomagolt gondok
Sikoltoznak a jámbor lelkű
Vándor karján, tetovált képek
Festik szépre, mit hallat a kuncogás.

Édes képek zihálva csapnak fel.
Terminusi csaták zajlanak
Fejem felett, szakadó esőfelhő
Mesél a nedves éjszakák
Tüneményes kísérteteiről.

Édes lények lépnek felém.
Letépett rongydarabok
Árulkodnak a félelmetes
Vendégről, ki sandán kacsint
Kiteríti, mit nem kértél.

Édes népek élnek félve.
Vad kerítések mögött nevelik
Életük bezárt virágait,
Pórázon rángatják a kertészt,
Sivatagot rajzol a félsz.