Szobrok
Első útján minden reggel
Őket köszönti a fény,
Ott a kopár szirt tetején.
Márvány bőrű karcsú leány
Régen ölelésre vár,
Előtte egy szép ifjú áll.
És lép a lány, megy a fiú felé,
Sosem éri el.
Az ifjú vár, kezét nyújtja felé,
Mégsem éri el.
Csak egy lépés van már köztük,
Még sincs számukra remény,
Szobrok ők egy szirt tetején.
Szobrok ők egy szirt tetején

Hozzád....

Üvöltenék a széllel,
Repülnék, száguldanék hévvel,
De lerogyok a sárba,
S rám zuhannak az ég cseppjei.

Sír az ég,
Vele sírok Én is.
Üvölt a szél,
Vele üvöltök én is.

Szakíts szét!
Darabokra törj szét!
Száguldanék....
Feléd....

Üvölt a szél,
Már nincs remény.
Patakokban folyik a vér,
A sárba zuhanok Én....

Bánatos kis szobámban sokat sírok Érted. Nincsen nekem egyebem,
csak a fényképed. Fájó szívvel nézegetem, úgy elfog a bánat, úgy
érzem szívem meghasad Utánad!

Nézz rám! Egy csodás élőlény vagyok,
ismerek napot, holdat, csillagot,
az állati sorból kiemelkedtem,
még a tűzet is megszelídítettem.
Isteneket alkottam, hogy bűnhődhessek,
törvényt hoztam, hogy büntessenek,
a gyilkolás ösztöne uralkodott rajtam,
egyre több új és új fegyvert akartam...
Amíg kettő van belőlem a BÉKESSÉG nem nyer,
s ha csak egy lesz, elmondhatja, hogy ő volt az ember.

Radnóti Miklós:
EGYSZER CSAK
Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal,
beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül.
Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott
dobogás is elül.
Némán emelődik a test, csak a fal kiabál.
S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál,
a halál.
Mint fegyházban a villany ha kacsint,
tudják bent a rabok s tudja az őr odakint,
hogy az áram mind egy testbe fut össze,
hallgat a körte, a cellán árnyék szalad át,
s érzik ilyenkor az őrök, a foglyok, a férgek a perzselt
emberi hús szagát.

Radnóti Miklós:
KÉT KARODBAN
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Kitárom lelkem,
fogadd el!
Ne lökj el csendben,
némán figyelem,
Nem jön hír, semmisem....

Hát ennyi volt?
Nézd a fényt!
Ott bújkál...
Topog némán, s Rád vár!

Add Kezed!
Had mutassak valamit Neked!
Hátha megszelidíthetem,
vad paripám!?
Ne lökj el! Kérlek!
A csodát adnám!
Hisz csak a miénk!
A valóság határán......

Fázom...

Hó födte hegyek ormán,
Hol most üvölt az orkán,
A tündérek dala száll.

Bárcsak láthatnám,
Szemed fénylő zuhatagát,
Frissitő meleg sugarát.

Fázom....
Ha most itt lennél,
Magadhoz ölelnél, S elmúlna a szívedben a tél.

De nem hallod a tündéreket!
A Te szíved is jégben dermed!
Szikrázó hideg fénye reszket,
Kértek bocsáss meg.....

gyürött az ágy s nem jön az álom nem szól,a zene hiába várom üvölt a
csend és hallgat az élet rámtör egy érzés hiányzol édes!!!

Csók és mosoly..

Relytélyes világ,
szemedben egy virág.
Tarka szirmaira,
a bizalom vigyáz!

Szíved mint egy égő fáklya
, mint a szenvedély lángja.
Mosoly omlik a viágra,
S egy láthatatlan csók a szádra..

Csók Az Angyal könnyezett,
mert hallotta, hogy hívta Isten...
De ő döntött, visszahőkölt,
csók nélkül már el ne menjen!
Bezárta a felhőt ezért,
Kabát alá dugta angyalszárnyát.
Angyal volt, s egy csókért
Megtagadta mégis angyalságát.

Honnan tudod, milyen elengedni valakit?
S közben a szíved beleszakad.
Honnan tudod, milyen fájdalom?
Mikor már nincs hozzá szavad!

Honnan tudod, kinek mit jelentesz?
Ha néma vagy és szívtelen!
Honnan tudod, kit veszítesz?
Ha érzed : szeretete örök és végtelen.....

Egy gyönyörű szempár, mely a szívemig hatol,
talán láttam már az álmomban valahol.
Talán ő az, kit annyira keresek, s ha ő az,
akkor s szívemet kapja meg.

Sírva szól egy szirén a tengeren,
Jó éjszakát drága Kedvesem.
Lehet! Nem láthatlak már sosem.
De habok szárnyán repül hozzád énekem.

Búj hozzám, ölelj egyetlenem!
Kérlek ne félj Tőlem!
Miénk a végtelen,
S ha akarod, az örök szerelem.....

"... s belémhasít a némaság.
Tört szív reccsen fagyos éjben.
Ki nem mondott szavak szállnak
örökké tétova égen..."

Symbolicnak!

A végtelenbe,
mely azt mondja: itt vagyok.
Ölelj magadhoz,
s hagyd a tegnapot!

Megmártóznék benned,
mint a csillagok.
Ezüst eső hullna ránk,
S a szívem felragyog.

Mayanak szeretettel!
"De a gyertya tovább ég, s a szívem tovább él,
Sötét a színpad, de a nézôtér ráadást remél,
Valahol mélyen és valahol magasan ott leszel,
Nem számít, hol talállak meg, de sosem adom fel."
Remélem tetszett...

Mayanak:
"S a busz messze vitt Tőled újra,
Vándorlok tovább csak az Úton,
Utolsó érintés, és vége volt,
S hogy utánam jössz egyszer,
Ma csak halvány remény, tudom..."

Maya: Kietlen pusztaság s romhalmazok,
Nélküled én ez vagyok.
Tervek és álmok szőtte vágyak,
A múlt padlásain porosodnak.

Peregnek a képek és nem látlak,
Távolból jönnek a szavak.
Már nem épül tovább a vár.
Az emlék ólom lakat alá zár.

Symbolicnak szeretettel!

"Kivonul a lovag, feketén ma kiszáll,
a világ zsivajába vonul.

És kinn van a MInden? a napmeg a vár,
a jó meg a rossz, lakomához a tál.
a május, a lány, meg a lomb, meg a Grál
ezernyi alakban az Úr!

Mégis a páncél belső öblén
a sötét gyűrűkbe rejtve
gubbaszt a Halál, tűnődve tűnődvén:
mikor is szökken pengve,
rácsapva a vértre,
a megszabadító penge,
hogy a mélyből a fényre kivésne,
hol annyi kuporgó gyásznap
gyötrődve hajoltat -
hogy nyújtózhassam végre,
és játsszak,
s daloljak."

Remélem tetszett....

Symbolicnak!

"Miért játszol velem Fiú? A kerteken át
susogó parancsok, akár a léptek.
Mit játszol, fiú? Belőled a lélek
hétágú sípja lopta át magát.

Miért csábítol? A hang a börtönöd lett,
a lélek ott tengődve szétlobog,
életed erős, de dalod erősebb,
amíg vágyadnak dőlve felzokog.

Adj neki csöndet - térjen haza halkan
az Áradóba s a Sokba a lélek,
ahol élt bőven, bölcsen, bonthatatlan,
míg gyöngéd játékokba nem vezényled.

Nézd, hogy versed már, milyen lankadón,
röptét, Álmodó, tékozlón töröd le,
Dalodtól szétfűrészelt szárnyakon
nem röppenhet át többé falakon,
amikor hívogatsz majd örökre..."

Mayanak: Néma csend a teremben, senki nem mozdul,
Szenvetlen arccal a Bíró felém fordul:
"Az ítélet: bűnös, büntetése halál.
Halljuk hát, mit mond az utolsó szó jogán?"

Én felemelkedek félszegen, tétován:
"Tisztelt Bíróság! Tán sután és ostobán,
De csak jót akartam. Nézzék, most itt állok:
Csak annyi a bűnöm, hogy szeretni próbálok.
"

Hull a fényeső,
megérinti szívemet egy láthatatlan erő.
Hallom a hátammögött áll,
s egyre csak hátrál.....

Tarkómon érzem szúrós tekintetét,
Csendben, némán figyel.
S közben még a levegő is megáll....

Múltja tűkröződik szemében,
sötét és kegyetlen.
Félelem vagy halál zakatol ereiben,
megkérdezni nem merem.....

Majd elém áll,s rám néz,
hangja mint a borotva.
A szétfreccsenő vér szaga,
tűkröződik szemében a halál angyala.....

Bárcsak hietném, hogy szíve szeret...
S csak álca ez a gyilkos tekintet.
Gyermeki bálya oly valós...
Bárcsak álom lenne, melyből felébredem,
S egy őszinte, igaz szívű ember áll előttem....

Az angyalok városa
Mostanra démonok otthona
És a hétköznapok tüzén, látod
Porig ég a remény
És szerelmünk palotáját lassan
Földig lerombolják a gépek
Véget vetnek a csendnek
A zenészek hadat üzennek

Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
A vérem íze a számban
De ha most is elhibáztam

Akkor

Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Ne fájjon többé
Ne fájjon többé

Az a fegyver
A homlokomra csókol
Ha már elegem lett a jóból
Ha a véráldozat sem volt elég
A világ elöl nincs menedék
És ez a pillanat
Ellök vagy elfogad?
Kívánjam vagy elkerüljem
Olcsó halálomat?

Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
Én megjelöltelek
De ha nem értetted meg

Akkor

Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy
Ne fájjon többé
Ne fájjon többé

Végtelenség verse

Kis életemmel szemben, kék szemével
Nyugodtan néz a mély, nagy végtelenség,
Ragyog, ragyog, és mosolyogva néz le
Elcsukló sírást, elfutó szerencsét.
Én itt ülök, és írok a magányban,
A gyertya fogy, az örök fény közelget,
Mint siralomház árnyán ül az árva,
Szegény rab, s örvény párkányán a gyermek,
Ó, végtelenség, szép, mély végtelenség,
Szemedbe néznék, s lehunyom szemem.
S alélva, mint álmában gügyögő fény,
Neved szólítom bús szerelmesen.

A kékszemű lány

Tegnapi útam meggyötört
S gyötör még eleget csunyán:
Két édes, drága szem megölt,
Megölt egy kékszemű leány.
Nem lánggyűrűs aranyhaja,
Harmatos rózsaajka se,
Nem is hókeble az oka
Hanem gyönyörű kék szeme!

Szó, hang, mosoly: édes pokol;
Elbűvölt, nem tudom, mivel;
Gyilkos-örök sebet ütött
Belém, szép kék szemivel.
De, szó, megállj, várj még, halál,
Tán hozzám hajlik a kegye;
Ha nem, tudom, hogy gyilkosom
Lesz az az édes kék szeme!

Szavak
Szavak, csodálatos szavak.
Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.

Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.

Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.

Első szerelem

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És én úgy őrzöm a mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.